Van egy érdekes jelenség ami néha-néha megtörténik velem és még sok emberrel. Reggel felkelek tiszta gondolatokkal, minden rendben. Aztán ahogyan telik a nap, megyek ide-oda a városban, egyre jobban összemosódnak a dolgok a fejemben, rossz lesz a kedvem. A nap végére már van, hogy úgy fel vagyok húzva, hogy ha egy sánta ember jönne velem szembe, azt is fellökném és a falhoz basznám. Közben pedig azon gondolkodom, hogy miért lehet ez, semmi okom rá hogy rosszkedvű legyek. Ez valami tudatalatti dolog, amit a környezet hoz ki az emberből, és legtöbbször akkor amikor tömegközlekedéssel jár. Tömegközlekedésnél látni hogy az emberek mennyire sietnek, talán még ők sem tudják hogy hova. Gyalog valahogy ezt annyira nem érezni, mert akkor nem kerül bele az ember ebbe a rohanó folyamba. Ez a rohanás valahogy nyomaszt, de megpróbálok túllendülni rajta. Van, mikor óriási tömegek állnak a villamosnál, és ki kell várnom 2-3 villamost hogy végre legyen helyem. Ez sokszor már komoly traumaként hat, pedig nem sietek sehova egyáltalán. És akkor ha végre fent vagyok a villamoson, ott jön a hab a tortára. 15 percig úgy kell utaznom, hogy a körülöttem levő tekintetek szinte beszélnek hozzám: „Basszameg hogy ma is fel kellett kelni, picsába a sok emberrel, rohadjon meg a villamos, egyáltalán mi a faszért élek?”. Persze lehet hogy ilyenkor már az én ábrázatom is hasonló dolgokat sugall. És így szép lassan felcsúszik a pumpa, undorodva közelítek minden emberhez, aztán még az ismerőseimmel is gorombán viselkedem, pedig semmi okom nem lenne rá. Így mérgezett meg engem is a város, én is tipikus „pesti bunkóvá” váltam. Maradtam volna otthon.
